 |
|
|
|
Velünk élő népek meséi
A fehér és a fekete király
|
|
|
Forráskötet: A kígyómenyasszony. Szlovén népmesék (a kötetet válogatta, szerkesztette és fordította Gállos Orsolya), Móra, 1987.
Élt egyszer egy király, aki nagyon vágyott egy fiúgyermekre, de sohasem teljesült a kívánsága. Amikor egy nap az erdőn sétált elgondolkodva, nagyon megszomjazott. Vizet keresett, hogy eloltsa a szomját, hát egyszer csak egy szép forrást pillantott meg maga előtt, a víz színén pedig egy aranypoharat.
Odalépett a király a forráshoz, és a pohár után nyúlt, hogy igyon belőle, de a pohár elsiklott előle, és akárhogy igyekezett is, csak nem tudta elkapni. Méregbe gurult a király, hasra feküdt, úgy ivott a vízből. Amikor fel akart állni, valaki erősen fogta a szakállát, és nem akarta elengedni.
– A kezemben vagy, fehér király! – szólt egy hang a vízből. – Drágán megfizetsz a vízért, amit a forrásomból ittál!
Kérte a fehér király az ellenségét, a fekete királyt, a forrás urát, a nagy varázslót, hogy eressze el, megfizet mindennel, amit csak kíván.
– Jól van – felelte a varázsló –, ha nekem adod, amid otthon van, de magad sem tudsz még róla, akkor szabadon engedlek. Mit volt mit tenni, megígért az ellenségének mindent, amit kívánt, pedig még maga sem tudta, mi légyen az.
Amikor visszatért a várába, szolgái már a kapuban tudatták vele az örömhírt, hogy miközben ő az erdőben járt, a felesége fiút szült neki. Boldogan sietett be a király a várba, hogy a tulajdon szemével győződjék meg arról, az Isten valóban meghallgatta kérését. De hamarosan elszomorodott, amikor eszébe jutott, hogy akaratlanul is eladta fiát a varázslónak.
– Miért szomorodtál el hirtelen? – kérdezte tőle a felesége.
A király elmondta, mi történt vele az erdőben, öröm helyett ismét szomorúság borult az otthonukra. A király és a királyné rettegve várta, mikor jön el a varázsló a gyermekért. Teltek-múltak a napok, de senki sem jelentkezett. A király hamarosan megvigasztalódott, mert azt hitte, hogy a varázsló nem a fiára, hanem valami másra gondolt.
Múltak a hetek, hónapok, az évek, és a kisgyermek felnőtt férfivá serdült. Amikor betöltötte a huszonegyedik évét, egy napon elment vadászni. Űzőbe vett egy karcsú szarvast, és az becsalta őt az erdő mélyébe. Futás közben a szarvas egyszer csak megfordult, megrázkódott, és ott állt a vadász előtt a fekete király.
– Jól meghajtottál, te királyfi – mondta neki nevetve.
A királyfi megijedt, a varázsló pedig így folytatta:
– Nekem ígért az apád, mielőtt még megszülettél volna. Eljött az idő, hogy jelentkezz nálam. Várni foglak, mielőtt eltelne tizennégy nap.
E szavak után a varázsló eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Hazatért a királyfi, és elmondta apjának, mi történt vele. Elbúcsúzott a szüleitől, és útnak indult, hogy megkeresse a varázslót.
Ismeretlen utakon vándorolt, és egy napon elért egy nagy erdőben álló házikóhoz, amelyben egy ősz öreg anyóka éldegélt. Megkérte a királyfi az anyókát, mutassa meg, melyik út vezet a fekete király várához.
– Nem ismerem az odavezető utat – válaszolta az anyóka. – Hanem adok neked egy gyűrűt, amely, ha odavágod a földhöz, íziben lóvá változik. A ló majd elvisz oda, ahova akarod.
A királyfi úgy tett, ahogyan az anyóka meghagyta neki, és a ló el is vitte a fekete király várához. Amint a vár felé közeledett, meglátta, hogy a király lányai kint fürödnek a patakban. Halkan odalopódzott a patakhoz, és ellopta a legkisebbik ruháját, majd elrejtőzött a bokrok közé.
A varázsló lányai a fürdés végeztével elkezdtek öltözködni. Mindegyik megtalálta a maga ruháját, csak a legkisebbik kereste mindhiába. A nővérei felöltöztek és hazamentek, a legkisebbik meg ott maradt egyedül a patakparton, és elkezdett sírni.
Ekkor előjött a királyfi, és így szólt hozzá:
– Ne sírdogálj, Zeluma, fekete király lánya. Itt van a ruhád, vedd el és öltözz fel.
Felöltözött a leányka, majd együtt indultak el a varázsló vára felé. Útközben egymásba szerettek, és Zeluma megígérte a királyfinak, hogy segíteni fogja minden bajban, és megmenti apja kezéből. Ahogy megérkeztek a várba, a királyfi tüstént megkereste a varázslót.
– Már vártalak. Most eredj pihenni, mert este vár rád az első próbatétel.
A varázsló mutatott neki egy kis szobát, mondván, hogy itt fog lakni, amíg le nem telik a szolgálata.
Este a fekete király megmondta a királyfinak, mi lesz az első feladata:
– Reggelre építened kell egy olyan várat, mint az enyém. A vár előtt legyen egy tó és abban aranyhalak. Ha ezt nem teljesíted, a fejedet veszem!
Kétségbeesve tért vissza a királyfi a szobájába, mert biztos volt benne, hogy ez lesz élete utolsó éjszakája. Nemsokára felkereste őt Zeluma, és megkérdezte, milyen feladatot kapott az apjától. Mondta neki a királyfi, hogy ezt a dolgot semmiképp sem tudja teljesíteni. Zeluma csak kacagott egyet, és ezt mondta:
– Te csak aludj nyugodtan, és amikor reggel felébredsz, úgy lesz minden, ahogyan apám kívánta.
Másnap reggel elámult a fekete király. Sokkal szebb várat pillantott meg, mint az övé. A vár előtt egy tó terült el, s vizében vígan ficánkoltak az aranyhalacskák.
Dühös volt a varázsló, és ezt gondolta: „Várj csak, úgyis lépre csallak!”
Második este azt mondta a királyfinak, hogy bemutatja a lányait, neki pedig el kell találnia, melyikük Zeluma, a legfiatalabbik. A királyfi most vidáman tért vissza a szobájába, és azt mondta Zelumának, aki már várt rá, hogy ezúttal könnyű feladatot kapott. Őt kell felismernie nővérei között.
– Nem úgy van az, királyfi, korai még az örömöd! Huszonnégyen vagyunk testvérek, és hárman-hárman annyira hasonlítunk egymásra, hogy még apánk is nehezen különböztet meg bennünket. Arról fogsz rám ismerni, hogy egy aranylegyecske fog előttem röpködni.
Hívatja másnap a varázsló a királyfit, és mutatja neki a lányait. A királyfi már messziről észrevette az aranylegyecskét, amely ott röpködött az egyik leány előtt. Közelebb lépett, és ezt mondta a fekete királynak:
– Ő Zeluma, a te legkisebbik lányod!
Haragudott a varázsló, amiért a királyfi a második feladatot is megoldotta. Mérgesen ezt mondta neki:
– Holnap a szemem láttára kell savanyú uborkából aranycipellőket csinálnod. Ha ezt nem teljesíted, elbúcsúzhatsz az életedtől!
Este ismét eljött hozzá Zeluma, és megkérdezte, milyen feladatot tűzött ki az apja. Amikor a királyfi megmondta neki, hogy savanyú uborkából kell aranycipellőket készítenie, a leányka megrázta a fejét.
– Ezt nem tudod teljesíteni, és most én sem tudok segíteni, mert akkor apánk mindkettőnket megölne. Nem marad más hátra, mint hogy ma éjjel el kell menekülnünk a te édesapádhoz.
Zeluma kitépett egy szálat a királyfi hajából, rákötötte a kilincsre, és megparancsolta a hajszálnak, hogy válaszoljon, ha valaki keresi a királyfit. Azután kimásztak az ablakon. A királyfi a földre dobta a gyűrűjét, az tüstént lóvá változott. Felpattantak rá, és a ló elvágtatott velük a királyfi otthonába.
Másnap a varázsló már korán reggel várta a királyfit, de az nem volt sehol. Küldte a szolgáit, ébresszék fel. Amikor azok bekopogtak az ajtón, a királyfi haja szála megszólalt, és kérte őket, hagyják még egy kicsit aludni, mert nagyon fáradt. Két óra múlva megint ébresztgették, és a hajszál megint megkérte őket, hagyják aludni délig. Délben megint költögetik, kopogtatnak, dörömbölnek az ajtón, de senki sem válaszol. Már azt hitték, hogy véget vetett az életének, és rátörték az ajtót. Átkutatták az egész szobát, de hiába. A királyfit nem találták. Futottak íziben a varázslóhoz, és elmondtak neki mindent.
Ahogy ezt a fekete király meghallotta, tüstént tudta, hogy itt valami nincs rendjén, ezért maga ment, hogy átkutassa a szobát. Ahogy keresgél, megtalálja a hajszálat, amelyet a leánya kötött a kilincsre, és amely válaszolt a királyfi helyett. Jönnek a varázsló lányai is, és mondják az apjuknak, hogy Zelumának nyoma veszett.
Több se kellett a királynak! Azonnal hívatta négy sárkányát, megparancsolta nekik, röpüljenek el a leánya meg a királyfi után, és élve vagy halva, de hozzák őket vissza.
Nyomukba eredtek a sárkányok, és röpültek, ahogy csak bírtak. A leányka egyszer csak hátranézett, és látja, hogy apja utánuk küldte a sárkányokat. Mindjárt leugrott a lóról, és a királyfit átváltoztatta kápolnává, magát pedig haranggá. Odaértek a sárkányok a kápolnához, és látták, hogy, az üldözötteknek nyomuk veszett. Átkutatták a kápolnát, s mivel nem találták őket, visszamentek.
Amikor elmúlt a veszély, a királyfi és Zeluma folytatta útját.
Visszaérve mondták a sárkányok a fekete királynak, hogy nem találták meg a szökevényeket. Haragszik a király, amiért a sárkányok nem rombolták le a kápolnát, és nem törték össze a harangot. Gyorsan utánaküldött a szökevényeknek hat másik sárkányt.
Szélsebesen ért nyomukba a hat sárkány. Zeluma ismét észrevette őket, és leugrott a lóról. Magát patakká változtatta, a királyfit pedig híddá. Odaértek a sárkányok, keresték őket a híd körül, ahol a nyomukat vesztették. És mivel nem találtak rájuk, megfordultak és visszarepültek.
Alighogy elmúlt a veszély, a szökevények tovább folytatták útjukat a királyfi vára felé.
Hazamentek a sárkányok, és megmondták az uruknak, mint vesztettek nyomot a hídnál. A varázsló most maga indul utánuk tomboló haraggal.
Kis idő múlva Zeluma hátranézett, és látta, hogy maga az apja vágtat utánuk. Megrémült, és azt mondta a királyfinak, sarkantyúzza meg a lovát, mert ha a varázsló utoléri őket, ütött az utolsó órájuk. A királyfi hajtotta a lovat, ahogy csak bírta, de a varázsló egyre közelebb ért. A ló összeszedte minden erejét, és berobogott a fehér király várának kapuján. A varázslónak itt többé nem volt hatalma, dühösen nekiment a vár falának, de olyan erővel, hogy halálra zúzta magát.
A fehér király nagy örömmel fogadta a fiát és annak menyasszonyát, Zelumát. A rákövetkező héten nagy vendégséget hívott össze, amely eltartott kilencvenkilenc napig. Patakokban folyt a bor, még a verebek is lerészegedtek, és mivel máig sem józanodtak ki, még most is mindegyre két lábon ugrándoznak.
Gállos Orsolya fordítása
bevezető
|
|
|
|
