|
|
|
|
János vitéz 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27
|
|
|
|
6
Az idő járása éjfél lehetett már, Mikor szemébe tünt egy pislogó sugár. Amint közelebb ért, látta, hogy ez a fény Ablakból világít az erdő legmélyén.
Jancsi e látványra ekkép okoskodék: –Ez a világ aligha csárdában nem ég; Bizonyára ugy lesz - hál' a jóistennek! Bemegyek az éjre, benne megpihenek..
Csalatkozott Jancsi, mert az nem volt csárda, Hanem volt tizenkét zsiványnak tanyája. Nem állott üresen a ház, a zsiványok Mind a tizenketten odabenn valának.
Éjszaka, zsiványok, csákányok, pisztolyok. Ha jól megfontoljuk, ez nem tréfadolog; De az én Jancsimnak helyén állt a szíve, Azért is közéjük nagy bátran belépe.
–Adjon az úristen szerencsés jó estét!. Mondott nekik Jancsi ilyen megköszöntést; Erre a zsiványok fegyverhez kapának, Jancsinak rohantak, s szólt a kapitányok:
–Szerencsétlenségnek embere, ki vagy te? Hogy lábadat mered tenni e küszöbre. Vannak-e szüleid? van-e feleséged? Akármid van, nem fog többé látni téged..
Jancsinak sem szíve nem vert sebesebben E szókra, sem nem lett haloványabb színben; A zsiványkapitány fenyegetésire Meg nem ijedt hangon ily módon felele:
–Akinek életét van miért félteni, Ha e tájt kerüli, nagyon bölcsen teszi. Nekem nem kedves az élet, hát közétek, Bárkik vagytok, egész bátorsággal lépek.
Azért, ha úgy tetszik, hagyjatok életben, Hagyjatok ez éjjel itten megpihennem; Ha nem akarjátok ezt: üssetek agyon, Hitvány életemet védeni nem fogom..
Ezt mondta, nyugodtan a jövendőt várva, A tizenkét zsivány csodálkozására. A kapitány ilyen szókat váltott véle: –Egyet mondok, öcsém, kettő lesz belőle;
Te derék legény vagy, azt a bátor szented! Téged az isten is zsiványnak teremtett. Éltedet megveted, a halált nem féled. Te kellesz minekünk. kezet csapunk véled!
Rablás, fosztogatás, ölés nekünk tréfa, E derék tréfának díja gazdag préda. Ez a hordó ezüst, ez meg arany, látod?. Nos hát elfogadod a cimboraságot?.
Furcsa dolgok jártak Jancsi elméjében, S tettetett jókedvvel szólt ilyeténképen: –Cimborátok vagyok, itt a kezem rája! Rút életemnek ez a legszebb órája..
–No, hogy még szebb legyen,. felelt a kapitány, –Lássunk, embereim, az áldomás után; Papok pincéjéből van jó borunk elég, Nézzük meg a kancsók mélységes fenekét!.
S a kancsók mélységes fenekére néztek, S lett eltemetése fejökben az észnek; Maga volt csak Jancsi, ki mértéket tartott, Kinálgatták, de ő aprókat kortyantott.
Álmot hozott a bor latrok pillájára. Jancsinak sem kellett több, ő csak ezt várta. Mikor a zsiványok jobbra, balra dőltek, Jancsi a beszédet ilyformán kezdé meg:
–Jó éjszakát!. nem kelt föl titeket sem más, Majd csak az itéletnapi trombitálás! Élete gyertyáját soknak eloltátok, Küldök én örökös éjszakát reátok.
Most a kincses kádhoz! Megtöltöm tarisznyám, Hazaviszem neked, szerelmes Iluskám! Cudar mostohádnak nem lész többé rabja, Feleségül veszlek. isten is akarja.
Házat építtetek a falu közepén, Ékes menyecskének odavezetlek én; Ottan éldegélünk mi ketten boldogan, Mint Ádám és Éva a paradicsomban.
Istenem teremtőm! mit beszélek én itt? Zsiványoknak vigyem el átkozott pénzit? Tán minden darabhoz vérfoltok ragadtak, S én ilyen kincsekkel legyek boldog, gazdag?
Hozzájok sem nyúlok. azt én nem tehetem, Nincs elromolva a lelkiisméretem. - Édes szép Iluskám, csak viseld terhedet, Bízd a jóistenre árva életedet!.
Mikor elvégezte Jancsi a beszédet, Az égő gyertyával a házból kilépett, Meggyujtá födelét mind a négy szögleten, Elharapózott a mérges láng sebesen.
Egy láng lett a födél szempillantás alatt, A láng piros nyelve az ég felé szaladt, Feketévé vált a tisztakék égi bolt, Elhaloványodott a teljes fényü hold.
A szokatlan világ amint elterjedett, Fölriasztotta a baglyot, bőregeret; Kiterjesztett szárnyok sebes suhogása A falombozatok nyugalmát fölrázta.
A föltámadó nap legelső sugára Lesütött a háznak füstölgő romjára, Pusztult ablakán át benézett a házba, Ott a haramjáknak csontvázait látta.
|
|
|
|
|