Mesék
Mesés Európa
Mondókák
Népdalok
Versek


 
 
Olvasnivaló >> Mesés Európa
vissza

Kinek mi jár - észt mese

 

Ment az úton egyszer egy szegény, öreg vándor. Sötétedni kezdett, közeledett az este.

Letért az útról, s a legközelebbi házhoz ment, hogy éjjeli szállást kérjen. Bekopogott az ablakon:

- Kaphatnék nálatok éjjelre szállást?

Kijött a gazdag háziasszony, kiabált, szitkozódott, csak úgy visszhangzott a környék:

- Takarodj innen, te ágrólszakadt, különben eleresztem a kutyákat! Még hogy éjjeli szállást!

Indult a vándor tovább. Meglátott egy szegényes viskót, megkocogtatta a parányi ablakot:

- Kaphatnék nálatok éjjelre szállást, gazdasszony?

- Gyere be, vándor! - hallotta bentről a kedves meghívást.

- Megszállhatsz nálunk. De ne vedd rossz néven, hogy ilyen kicsi a hely és ilyen nagy a zaj nálunk!

Bemegy az öreg a viskóba, látja ám, hogy tele a ház gyerekkel. Mindnek szakadt az ingecskéje.

- Miért ilyen rongyosak a gyerekeid? Miért nem varrsz nekik új inget?

- Jaj, még hogy inget! - mondja a háziasszony. - Meghalt az apjuk, magam kínlódom velük, még kenyérre sem telik, nem hogy ingre!

Hallgatott a vándor, egy szót sem szólt. Hozza a gazdasszony a vacsorát, hívja az öreget is:

- Gyere, tarts velünk!

- Nem vagyok éhes - mondja az öreg. - Csak az imént ettem.

Aztán kibontotta a tarisznyáját, elővette az elemózsiáját, s megkínálta vele a gyerekeket. Majd lefeküdt, s azonnal elaludt.

Alig virradt, amikor már felkelt. Megköszönte a gazdasszonynak a szállást, és azt mondta:

- Amilyen munkához látsz reggel, azt végzed egészen estig!

Nem értett az asszony, mire céloz az öreg, nem is nagyon törődött vele. A kapuig kísérte, elbúcsúzott tőle illendően.

Ha már ilyen szegény koldus is észreveszi, milyen rongyosak a gyerekeim, min mondhatnak mások! - gondolta szomorúan.

El is határozta, hogy abból a darabka vászonból, amije még megmaradt, varr legalább egy-két ingecskét.

Átment a gazdag szomszédasszonyhoz, hogy kölcsönkérje tőle az araszát. Meg kell mérnie a vásznat, hány ing is jön ki belőle.

Otthon bement a kamrába, levette a polcról a vég vásznat és mérni kezdte. Méri, méri, a vászonnak se vége, se hossza. Egész nap mérte a szegény asszony a vásznat, csak este ért a végére.

Sose lesz már gondja, annyi a vászon, hogy egy életre elég neki is, a gyerekeinek is.

Erről beszélt hát reggel a vándor! - jutott hirtelen az eszébe.

Este ment visszavinni az araszt a gazdag szomszédasszonynak, és titkolódzás nélkül elmesélte neki, hogyan vált valóra az öreg vándor jóslata: tele a kamrája vászonnal!

Én bolond, hogy nem adtam neki tegnap szállást! - gondolta irigykedve a gazdag szomszédasszony.

- Kocsis, hej, kocsis! - kiáltotta. - Fogj be azonnal a kocsiba, és indulj a koldus után! Hozd vissza mindenáron! Mindig mondom, hogy a szegényeket és nyomorultakat segíteni kell!

Elindult a kocsis, hogy megkeresse a vándort. Csak másnap érte utol. De az öreg csak nem akart visszamenni!

A kocsis kérlelte:

- Tudod, milyen sors vár rám, ha nem viszlek vissza? Gazdasszonyom azonnal elbocsát, és még a béremet sem fizeti ki!

- No, ha így van, ne gyötörd magad! - mondja az öreg. - Indulhatunk!

Felült a kocsira, és indultak visszafelé.

A gazdag szomszédasszony ott állt a kapuban, alig bírta kivárni a vándort. Hajlongva, mosolyogva fogadta, a házba tessékelte, etette, itatta, puha ágyat készített neki.

- Feküdj le, pihend ki magad, galambom!

Elmúlik az első nap, a második, a harmadik, az öreg a gazdag szomszédasszonynál eszeget, iszogat, pipázgat. A gazdasszony vendégeli, kedves hozzá, de magában már dühöng:

- Mikor akar elmenni ez az öreg semmirekellő?

De elkergetni azért nem meri. Ha megtenné, minden eddigi fáradozása hiábavaló lenne.

Nagyon megörült aztán, amikor negyedik nap látja, hogy útra készül az öreg. Ballag a kapu felé és hallgat. Már kiér az utcára, de még mindig nem szól egy szót sem. A gazdasszony nem bírja tovább:

- Mondd vándor, milyen munkába fogjak ma?

Az öreg visszanézett rá, és azt mondta:

- Amit most, reggel fogsz csinálni, azt teszed majd egészen estig!

No, szalad is a gazdasszony a házba, fogja az araszt, hogy hozzálát vásznat mérni. De abban a pillanatban eltüsszentette magát. Olyan hatalmasat tüsszentett, hogy a tyúkok ijedten szaladtak szét az udvaron.

És tüsszögött aztán egészen estig:

- Hááááp-ci, háááp-ci, hááp-ci!

Nem tudott sem enni, sem inni, de még csak a kérdésekre sem tudott válaszolni. Egyfolytában csak ezt lehetett hallani:

"Háááp-ci! Hááp-ci! Hááp-ci!"

Csak amikor a nap nyugovóra tért és beköszöntött az este, akkor hagyta abba a tüsszögést.

 

 



 

vissza
vissza az oldal elejére

olvasnijo@egyszervolt.hu Részletes keresés
© Neumann János Digitális Könyvtár © Copyright © Color Plus Kft