Mesék
Mesés Európa
Mondókák
Népdalok
Versek


 
 
Velünk élő népek meséi
Az Acélember

Forráskötet: A gyöngyszemet hullató leány. Dráva menti népmesék (a meséket lejegyezte és horvátból fordította: Frankovics György), Móra, 2004.


Élt egy császár, s volt annak három fia és három leánya. Amikor megbetegedett, magához hívatta a fiait.
– Fiaim, aki legelőbb jön kérőbe, annak adjátok férjül a nővéreiteket!
Hamarosan meghalt az öreg császár, magára maradt a hat árva. Már másnap este nagy dübörgésre, villámlásra lettek figyelmesek. Valaki bekiabált nekik a kapun:
– Császárfiak, nyissatok ajtót!
Kinyitották, erre bejött hozzájuk a sasok királya, és ezt mondta:
– Eljöttem megkérni a legidősebb nővéretek kezét.
Erre ezt válaszolta a legidősebb császárfi:
– Én nem adom!
– Én se adom! – mondta a középső fiú.
A legkisebb meg ezt mondta:
– Én odaadom!
Ezzel a legkisebb fiú a nővérét kezénél fogva kivezette a saskirályhoz, az meg szárnyaira kapott és magával vitte a lányt.
Második este ismét jött valaki, de még nagyobb robajjal és villámlással, s ezt kiabálta:
– Császárfiak, nyissatok ajtót! Eljöttem a középső nővéretekért. Odaadjátok-e nekem feleségül? – kérdezte tőlük a sólyomkirály.
– Én nem adom! – mondta a legidősebbik.
– Én se! – így a középső.
– Én odaadom! – válaszolta a legkisebbik császárfi.
Ennek a lánytestvérének is megfogta a kezét és kivezette a kérőhöz, aki szárnyaira kapva magával vitte a középső lányt.
Harmadik este azonban még nagyobb zajjal és villámlással jött valaki, aki ezt kiabálta:
– Császárfiak, nyissatok ajtót!
Ez pedig az ölyvkirály volt.


A két legidősebb testvér most sem akarta odaadni a legkisebb császárlányt feleségül, de a legfiatalabbik császárfiú kezénél fogva odavezette legfiatalabb nővérét az ölyvkirályhoz. Az meg szárnyaira kapva magával vitte a lányt.
Telt-múlt az idő, a három fiútestvér egyszer elhatározta, hogy jó lenne meglátogatni a nővéreiket. Lóra ültek, és köd előttük, köd utánuk.
Egy nagy erdő sűrűjébe érve egy tónál megpihentek. Tüzet raktak, és amíg a két fiatalabbik leheveredett aludni, addig a legidősebbik állt őrséget. Egyszer, úgy éjfél felé, nagy hullámokat vetett partra a tó vize, majdhogy elérte a két alvó császárfit. Erre kidugta a fejét a vízből egy sárkány. A legidősebb legény azonban észrevette, és volt a sárkánynak feje, nincs a sárkánynak feje, az biz kardja egy suhintásával levágta, testét meg belelökte a vízbe. Hamarosan felébredtek a testvérei, de a történtekből semmit se láttak, mit se tapasztalhattak.
Továbbindultak, hegyen-völgyön át, és mielőtt még rájuk esteledett volna, egy tó közelében ismét letáboroztak.
Tüzet raktak, megvacsoráztak, elszívták a pipáikat, és ketten leheveredtek aludni. Ekkor a középső fiúra került a sor, ő állt őrséget. Hej, erre ismét nagy hullámokat vetett a tó vize, és megjelent egy másik sárkány, de ennek ám három feje volt. A legény tudta, mi a tennivalója. Levágta a sárkány mindhárom fejét, majd a testét belökte a vízbe. No, erre már ébredezni kezdtek a testvérei, de a történtekről nem szereztek tudomást.


Lóra kaptak és már igen messzire jártak, amikor ismét rájuk köszöntött az este. Itt is egy tó partján szemeltek ki maguknak nyugvóhelyet. A tűz mellett fogyott az étel, és mivel már a beszélgetésnek is rég a módját ejtették, leheveredtek aludni. Amikor meg az álmosság elnyomta a két idősebbiket, azok egy nagyot aludtak. A legkisebb császárfi adta az őrséget – éberen vigyázta bátyjai álmát.
No, erre ismét háborogni kezdett a tó vize, a hullámok a partot nyaldosták s megjelent a vízből egy hétfejű sárkány. A legkisebb császárfi sem volt ám anyámasszony katonája, jól tudott bánni a karddal, s egy suhintással levágta a szörny mindhét fejét. Ő is kivágta a sárkány mindhét nyelvét, akár előtte a testvérei, s így, ha jól számolom, akkor hármuknak volt összesen hány nyelve? (Tizenegy, ha tán elfelejtettétek volna!)
No, ekkor a legfiatalabb császárfi észrevett a távolban egy hatalmas tüzet, fogta magát és odament. A tűz mellett óriások melegedtek.
– Jó estét, testvérek, már hosszú ideje kereslek benneteket, de sehogy se jutottam a nyomotokra!
– Jól van, testvér, gyere, egyél és igyál velünk – mondták neki a tűz mellett ülők.
Elcsodálkozott a legfiatalabb császárfi, mert az óriások a nyárson nem akármit sütöttek, hanem embereket, és azokat ették! Megkínálták a sülttel a legényt is. Mondja ő nekik, hogy köszöni szépen, inkább nem kér a vacsorából, mert már jóllakott, mint a duda.
– Jól van, testvér, ha nem vagy éhes, akkor ne egyél. Ha majd végzünk a vacsorával, kicsupáljuk azt a két hatalmas bükkfát, és azt támasztjuk a király várának falához meg a hegy oldalára, s azon ereszkedünk le a várba, mert a palotája épp egy katlanban van.
Ahogy mondták, akképpen cselekedtek.


Ereszkednének is le már a magas hegyről, majd a várfalról, de az óriások azt gondolták, hogy jobb lenne előbb inkább a legényt előre küldeni, mert sohasem lehet tudni, hogy lent milyen veszély leselkedik rájuk.
Ügyes volt ez a legfiatalabb császárfi, bizony mondom nektek, hogy nála ügyesebbet én még nem láttam. No, ahogy az leereszkedett a fa törzsén, fogta a kardját, és ahogy utána az óriások ereszkedtek le a fatörzsön; az bizony egyenként mindegyiknek a fejét levágta, nyelvüket meg kinyisszantotta és zsebre vágta.
Ahogy ment tovább az úton, egyszer csak beért a királyi palotába, és éppen a királylány szobájába tartott. Ám akkor egy hatalmas kígyó csúszott a királylány ágya felé, és ha ő nincs ott, akkor a kígyó menten lenyelte volna a királylányt. Erre a császárfi levágta a kígyó fejét, a nyelvét pedig kivágta és a tarisznyájába rakta.
Ezzel visszamászott a fán, és megkereste testvéreit. Mondhatom, épp időben érkezett vissza, mert azok már nyújtózkodtak, mint a macska, amikor esőt érez, készülődtek a reggeli felkeléshez.
Ekkor éppen az öreg király, ahogy lánya hálószobájába benyitott, látta ám, hogy ott a levágott kígyó, de nincs nyelve. Később jelentették neki, hogy előkerültek az óriások is, szerencsére holtan, de azoknak is hiányzott a nyelvük. Örült a király a szerencsének, most legalább többé senki sem háborgatja királysága népét, ugyanis az óriások csellel mindig el-elloptak egy-egy embert, azt megsütötték és megették. A király tüstént ki is hirdette országában, hogy aki megszabadította népét az óriásoktól meg leányát a kígyótól, azt ő gazdagon megjutalmazza. Neki adja lányát feleségül, melléje hozományként fele királyságát.
A császárfik ekkor éppen a király országán keresztül igyekeztek leánytestvéreik után.


Betértek az egyik fogadóba, mert már nagyon megéheztek és megszomjaztak.
– Hallottátok-e, vitéz ifjak, mi történt az éjszaka? – kérdezte tőlük a kocsmáros.
– Nem tudunk mi semmiről – mondták a fiútestvérek.
A kocsmáros szép sorjában elmondta nekik a történteket.
Erre a legidősebb, hogy bebizonyítsa vitézségét, kihúzta zsebéből a levágott sárkány nyelvét.
– Te aztán igazán bátor legény vagy! – mondta néki a kocsmáros. A középső felé fordulva megkérdezte: – És te milyen vitéz vagy, hadd hallom! Erre a középső fiú a zsebébe nyúlt, és három sárkánynyelvet vett elő. – Nem mondom, ez aztán valami! – dicsérte meg a kocsmáros.
Majd a legfiatalabb felé fordult:
– No, és te?
Az meg kihúzta a zsebéből a hét sárkánynyelvet, a kilenc óriás nyelvét és ráadásként a kígyóét is.
– Ez aztán az igazi dalia! – hüledezett a kocsmáros félelmében.
Mondta erre a császárfiaknak:
– Nagy jutalom vár rátok a királyi palotában.
Nosza, kapták magukat a legények és jelentkeztek a királynál. Mondja nekik a király:
– A legfiatalabbik kapja a lányom kezét és vele fele országomat!
Lakodalmat ültek, és szépen éltek a királyi udvarban. A legkisebb fiú testvérei mindjárt megkapták a hercegi rangot.
Mondja egyszer vejének az apósa, az öreg király:
– Itt van kilenc szoba kulcsa. Nyolcba bármikor bemehetsz, a kilencedikbe nehogy betedd a lábad!


Történt pedig egyszer, hogy az öreg király elment vadászni, a császárfi felesége meg a templomba. Egyedül csak ő maradt otthon. Nem is csoda hát, hogy unatkozott. Unalmában gondolt egy merészet: „Bizony, benyitok én abba a kilencedik szobába!” Ahogy elgondolta, akképpen cselekedett. „Ő féljen éppen valakitől, aki ennyi hőstettet hajtott már végre?!” Ahogy benyitott a kilencedik szobába, a szoba közepén három lánccal megkötözve állt egy ember, akit úgy hívtak, hogy Acélember. Ő volt a világ legerősebb embere. Az meg így szólt a császárfihoz:
– Hallod-e, ha már rám nyitottad az ajtót, akkor adhatnál egy pohár vizet. Cserébe meg kapsz tőlem egy életet!
A császárfi telemert egy poharat vízzel, és odanyújtotta az Acélembernek. Amikor az kiitta a vizet, menten lepattant egy lánc a testéről.
– No, most kaptál tőlem egy életet. Ha adsz még egy pohár vizet, kapsz tőlem még egy életet.
Ahogy kiitta a másik pohár vizet, nyomban lepattant róla a második lánc is.
– Ha adsz még egy pohárral, akkor kapsz tőlem még egy életet – mondta ismét az Acélember.
Amikor azt is kiitta, menten megszabadult a harmadik lánctól, s úgy eltűnt, akár a villám.
Eközben hazaért az öreg király, és hallván a történteket, csak ennyit mondott:
– Ej, ej, ej! Tudod te egyáltalán, hogy mit csináltál?! Ugye, megmondtam, hogy ne menj a kilencedik szobába?!


Röviddel utána, ahogy kiröpült, az Acélember felkapta a császárfi templomból kijövő feleségét és magával vitte.
– Apám, én biz addig nem nyugszom, míg vissza nem hozom a feleségem, ha addig élek is! – mondta a császárfi.
– Ne menj sehova, fiam! Kincstárom összes pénzét elköltöttem már katonákra és fegyverekre, amíg nagy nehezen le nem győztem az Acélembert. Inkább kerítünk néked másik feleséget, csak ne hagyj itt vénségemre egyedül!
A császárfi azonban nem tágított, elhatározta, hogy bármi áron, de visszaszerzi a feleségét!
Ahogy ment, mendegélt, egy se égen, se földön lévő várat pillantott meg. Odanézett, hát kit látnak szemei? A legidősebb nővérét pillantotta meg éppen.
– Gyere ide! – mondta az neki. Rögvest megismerte már messziről. Nagy volt az öröm, hiszen régen látták egymást.
– Mondd csak, testvérem, kihez mentél te akkor férjhez? – kérdi tőle a császárfi.
– Én a sasok királyához. Mindjárt jön is haza, de előbb elbújtatlak, mert ha itt talál, menten végez veled!
Amikor a saskirály hazarepült, leült az asztalhoz, mondja a feleségének:
– Asszony, itt keresztény lélek szagát érzem. Tüstént mondd meg, hogy ki az, mert különben véged van!
– A legfiatalabb testvéröcsém jött el meglátogatni.
– Azt nem bántom, de ha a másik kettő jött volna el, azoknak nem kegyelmeztem volna!
Erre aztán asztalhoz ültek mindhárman. Mondja is a császárfi, hogy mi járatban van.
– Aludjunk rá elébb egyet! – tanácsolta sógora, a sasok királya.


Reggel mondja a császárfinak a saskirály:
– A többi sógoroddal együtt láttuk mi is az Acélembert, amikor elrabolta a feleségedet. Hamarjában összegyűjtöttük a seregeinket, de legyőzött minket. Ő a legerősebb a világon! Ha már így van, itt ez a toll, s ha bajba jutsz, gyújtsd meg, és én majd a segítségedre leszek.
Elbúcsúztak egymástól, és a császárfi továbbállt.
Ahogy ment az úton, ismét egy várat pillantott meg. Az is úgy lógott a levegőben, de az is lehet, hogy valójában a földön is állt egy kicsit. Itt találkozott a középső nővérével.
Hej, de megörültek egymásnak. Este hazajött az asszony férje, de előtte nővére elbújtatta az öccsét.
– Ki van itt nálad? – kérdezte feleségétől a sólyomkirály.
– A testvérem.
– És melyik?
– A legkisebb.
– Az jó, ha itt van, de ha a másik kettő jött volna el, azok itt lelnék halálukat!
Megvacsoráztak hármasban, és lefeküdtek aludni. Mondja a császárfinak reggel a sólyomkirály:
– Maradj veszteg! Az Acélemberre már minden katonánk ráment, mégsem tudtuk megfogni és legyőzni!
– Én addig vissza nem jövök, amíg vissza nem szerzem a feleségemet! – mondta a császárfi sógorának, a sólymok királyának.
– Jó, ha így van, akkor itt ez a toll. Ha bajba jutsz, gyújtsd meg, és én a segítségedre leszek.
A császárfi így ért el a legfiatalabb lánytestvéréhez. Nagyon megörültek egymásnak.
– No, most elbújtatlak, mert hamarosan hazajön a férjem, az ölyvkirály.


Alighogy elbújtatta, benyitott a házba a férje.
– Asszony, itt nálad valami keresztényforma lehet.
– Itt van a testvérem.
– És melyik?!
– A legfiatalabbik.
– Azt nem bántom, vezesd ide!
Összeölelkeztek és beszédbe elegyedtek.
– Hova mégy, sógor? – kérdi tőle az ölyvkirály.
– A feleségemért.
– Tudod-e, hogy az Acélembert nem győzheti le senki? Kapsz tőlem pénzt, amennyit csak akarsz, menj inkább haza.
Nem volt ám a császárfinak tovább maradása, hanem indult azonnal.
– Vidd magaddal ezt a tollat! – mondta neki az ölyvkirály, és kitépett egy tollat a szárnyából. – Ha bajba jutsz, csak gyújtsd meg.
Az megköszönte, és egyenest egy újabb várhoz ért. Itt talált rá a feleségére.
– Szökjünk meg innét, asszony! – mondta.
Lóra ültek és vágtattak volna egyenest hazáig, de alig értek ki a városból, máris utolérte őket az Acélember.
– No, császárfi, most egy életedet elveszem! – mondta néki, és ezzel kiragadta a nyeregből az asszonyt, és magával vitte a várába.
Másnap ismét megjelent a császárfi, és mondja a feleségének:
– Gyere, szökjünk meg innen!
Ám még mielőtt elhagyták volna a várost, ismét utolérte őket az Acélember.
– Nos, most a második életed is elveszem! – mondta a császárfinak.
Azonban a császárfinak továbbra sem volt maradása, harmadnap sem! Mielőtt még az Acélember elkapta volna őket, csak ennyit mondott a feleségének:
– Kérdezd meg tőle, miben van az ereje?


A császárfinak ekkor többé már nem volt csak egyetlen élete, a sajátja. Miután az Acélember ismét elragadta a császárfi feleségét, alkalomadtán megkérdte tőle az asszony:
– Acélember, mondd csak, miben van a te erőd?
– Ej, bolondos asszony, miért kérded?
– Tudni szeretném, mert akkor nemcsak téged, hanem azt is tisztelném!
– A söprűben! – mondta néki az Acélember.
Nosza, ahogy ezt az asszony meghallotta, tüstént felpántlikázta a söprűt és félretette, hogy bizony ő többet nem söpör véle. Jót nevetett ezen az Acélember, és ekképpen fordított egyet a szón:
– A piszkafában!
Erre az asszony azt is babusgatni, díszítgetni kezdte. Végül ezt mondja az Acélember:
– No, ha ennyire tudni szeretnéd, akkor megmondom az igazat. Ugyanis látom, hogy megbízhatok benned. Ezen és ezen a hegyen van egy róka, abban a rókában van egy madár, a madárban egy lepke. Bennük van az én erőm!
Másnap a császárfi ismét felkereste a feleségét, az meg elmondta neki, miben lakozik az Acélember ereje. A császárfi erre meggyújtotta a madársógoroktól kapott tollakat, azok menten ott termettek.
– Nos, drága sógoraim, az Acélember ereje egy rókában van, az pedig egy nagy hegységben található. A rókában van egy madár, abban meg egy lepke. Meg kell fogni a rókát, majd a madarat, és végül a lepkét kell elpusztítani!
A madársógorok tüstént kerítettek egy hatalmas, sasokból, sólymokból és ölyvekből álló sereget, és keresni-kutatni kezdték a rókát. Egyszer csak előjött a róka, nosza, a madársereg űzte is már árkon-bokron keresztül! Megfogták és széttépték.
Erre a róka testéből egy madár repült ki, de azt is megfogták és széttépték.
A madárból egy lepke repült ki, de azt is megfogták és elpusztították...
Ez idő alatt meg az Acélember ereje szemlátomást gyengült! Amikor a róka madárrá változott, egyre kisebb lett az ereje... Amikor meg lepkévé, addigra már nem volt többé a világ legerősebb embere! Az Acélembernek akkor lett vége, amikor a madarak a lepkét is elpusztították. A császárfi így szerezte vissza elrabolt feleségét, akivel élete végéig boldogságban és szeretetben élt.

Frankovics György fordítása

bevezető



olvasnijo@egyszervolt.hu Részletes keresés
© Neumann János Digitális Könyvtár © Copyright © Color Plus Kft