Mesék
Mesés Európa
Mondókák
Népdalok
Versek


 
 
Velünk élő népek meséi
Hársvitéz

Forráskötet: Hársvitéz. Román népmesék Györgyjakab János feldolgozásában, Bukarest, Ifjúsági Könyvkiadó, 1968.


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregapó és egy öreganyó. Nem volt azoknak soha egy gyermekük sem, pedig annyira kívánták, hogy majd meghaltak a gyermek utáni sóvárgástól. Különösen az anyóka epekedett nagyon, szüntelenül fohászkodott az istenhez, könyörüljön meg rajtuk, s ajándékozza meg egy kisgyermekkel. Ám az isten tudja, mit kell teljesíteni a halandók kéréseiből, s mit nem. Nem született az anyókának gyermeke. Mit csináljon szegény? Készített egy bölcsőt, beletett egy szépen bebugyolált, gyermekként felöltöztetett hársfa darabot. Bárki azt hihette volna, hogy megháborodott szegény.
Amikor egy kis szabad ideje akadt, állandóan ringatta a hársfát, és dalolgatott neki szebbnél-szebb énekeket. Egyszer aztán, nem is akart hinni a fülének, gyermeksírást hallott a bölcsőből. Előbb nagyon megijedt, de amikor belenézett a bölcsőbe és a fadarab helyén egy gyönyörű fiút látott, majd eszét vesztette az örömtől. Olyan szép legényke volt, hogy olyant még nem látott a világ. Sírt, nevetett az anyóka, rohangált ki s be a házba, nem tudta, hogyan köszönhetné meg az istennek, hogy könyörült rajtuk, és gyermekkel ajándékozta meg vénségükre. Mikor az apóka hazafelé jött a munkából, az anyóka szembeszaladt vele, s mutogatta neki a fiút.
Megnézte az öreg a gyönyörű gyermeket, és szemeit az ég felé fordítva, hálát adott az istennek a szép ajándékért.


Megkeresztelték a gyermeket, a Hársvitéz nevet kapta. Nagy dínomdánom volt a komabálon, sok-sok fogásból állt a lakoma, hiszen a két vén tehetős, vagyonos ember maradt, nem volt gyermekük, akire elköltsék, amit szereztek.
Csodálatos gyorsasággal nőtt Hársvitéz. Amennyit egy mai gyermek egy esztendő alatt nő, annyit növekedett Hársvitéz egyetlen nap alatt. Körülbelül két esztendő múlva már olyan derék dalia lett, hogy a falu legerősebb legényeivel is megküzdött, és mindig ő maradt a győztes.
Egy szép napon Hársvitéz megpillantotta a kamrában az öregapó fiatalkori fegyverét. Nem sokat teketóriázott, leakasztotta a szegről, és elindult vadászni. Hiába marasztalta az öreganyóka, hasztalan ijesztgette, hogy mennyi baj leselkedik rá az idegenben – még nagyobb lett a mehetnéke.
Elindult Hársvitéz, beért az erdőbe; három éjjel s három nap kódorgott a fák között. Harmadnap reggel egy tisztás szélén különös szerzetet pillantott meg; ember volt az, de amit művelt az igen furcsa volt: az egyenes fákat görbítgette, a görbéket meg egyenesítette.
Hársvitéz, ezt látva, megkérdezte tőle, miért rongálja a fákat. Fagörbítő, mert így hívták azt az embert, azt felelte neki, hogy ne üsse az orrát olyan dolgokba, amelyek nem tartoznak rá, de ha nincs ellenére a dolog, felcsaphat kenyeres pajtásának, hátha a testi-lelki jóbarátság valamikor mindkettőjüknek hasznára lehet. Hársvitéz nem bánta a dolgot, felcsapott Fagörbítő pajtásának, és együtt indultak tovább az erdőben. Mentek, amíg mentek, de egyszer csak egy sziklás vidéken megpillantottak egy embert. Az is furcsa dolgot művelt: a sziklákat, köveket gyúrta. Testi-lelki jóbaráttá, kenyeres pajtássá fogadták Kőgyúrót is, hiszen mondanom sem kellene, hogy e különös szerzet is arról kapta a nevét, amit csinált, tehát Kőgyúrónak hívták. Hosszas vándorlás után megtelepedtek egy erdőben. Kunyhót építettek maguknak, hogy ne kelljen a szabad ég alatt éjszakázniuk. Megegyeztek abban, hogy mindennap otthon marad közülük egy főzni, a másik kettő pedig elmegy vadászni.


Első nap Fagörbítő maradt otthon. Finom ebédet készített. Ott álldogált a tűz mellett, a bográcsnál, és pajtásait várta. Ahogy ott álldogál gondolataiba merülve, egyszer csak megjelenik egy rusnya teremtmény, egy ősz szakállú emberke, akinek a teste nem volt nagyobb a tenyerem hosszánál, de a szakálla hét rőf is lehetett; azért nevezték Hétrőfösnek.
Fagörbítő jóformán még meg sem csodálhatta a kis emberkét, az már a bográcshoz ugrott, s mind egy cseppig kiitta az ételt belőle. Fagörbítő elkapta Hétrőfös szakállát, félig eltört egy nagy fát, becsíptette oda a rusnya emberke szakállát, hogy az mozdulni sem tudott. Amikor Hársvitéz és Kőgyúró hazaértek, látják, hogy egy rusnya emberke fickándozik fába szorított szakálla körül, Fagörbítő pedig új ételt főz, hiszen az elsőből mutatóba sem maradt.
Hársvitéz odalépett Hétrősföshöz, kiszabadította szakállát a fából, s az egyszeriben úgy eltűnt, mintha soha ott sem lett volna.
Nagy későre Fagörbítő csak megfőzte az ételt. Ettek, lepihentek, egész éjjel jól aludtak. Másnap Kőgyúróra került az otthon maradás sora. Vele is pontosan minden úgy történt, mint előző nap Fagörbítővel. Megjelent Hétrőfös és az utolsó cseppig megette az ételt. Amikor a vadászatból hazatértek, Hársvitéz megpillantotta Hétrőföst, szakálla hatalmas sziklával volt megnyomtatva, ott fickándozott, nem tudott szabadulni. Hársvitéz odalépett, elgördítette a hatalmas kődarabot az emberke szakálláról, az pedig volt, nincs, eltűnt rögtön.
Harmadik nap Hársvitéz maradt otthon ebédet főzni. De ő okosabb volt, két ebédet készített már előre, s amikor Hétrőfös megjelent, jóllakatta. A vadászatból hazatérők hiába nézelődtek, sehol sem látták Hétrőföst, s az ebéd is ott gőzölgött a bográcsban – éppen olyan volt, amilyennek az éhes ember a jó ebédet elképzeli, ízletes, sem túl forró, sem túl hideg.


Miután jóllaktak, mind a hárman felkerekedtek, átkeltek a hegyeken, és ott addig mentek, amíg egy király birtokára tévedtek. Ott az erdőben a király erdőkerülői rajtakapták Fagörbítőt, amint éppen hajlítgatta a szép fákat. Mind a hármukat megkötözték, s a király elé hurcolták. A király rettenetesen lehordta őket, s meg is akarta vesszőztetni, de megakadt a szeme Hársvitézen – látta, milyen daliás, erős, szép legény, ezért így szólt:
– Megbocsátok nektek, ha három lányomat kiszabadítjátok a sárkányok fogságából.
A király azt is megígérte, hogy a lányait feleségül adja hozzájuk, és a birodalmát is háromfelé osztja közöttük, csak szabadítsák meg a lányait.
Hársvitéz megígérte, hogy kiszabadítja a lányokat, és miután a király ellátta őket útravalóval, tiszta fehérneművel, elindultak megmenteni a királylányokat a sárkányok fogságából.
Mentek hegyen-völgyön, sok országon át, amíg egy kúthoz értek, amely a sötétség birodalmának lejárata volt; ott, a sötétség birodalmában tanyáztak a sárkányok.
A világosság birodalmából a sötétség birodalmába csak a sárkányok kútján keresztül lehet lejutni. Előbb Fagörbítőt engedték le a kútba. Abban egyeztek meg, hogy amikor rázni kezdi a kötelet, felhúzzák gyorsan. A kötél még félig sem ereszkedett le a kútba, amikor Hársvitéz már érezte, hogy Fagörbítő erősen rázza a kötelet.
– Mi történt veled, Fagörbítő, hogy ilyen hamar rázni kezdted a kötelet?
– Mi történt volna? Majd meghaltam a rettenetes bűztől, ami ott a kútban terjeng.
– Várj – mondta Kőgyúró –, majd én próbálkozom!
De ő is úgy járt, mint Fagörbítő.
Hársvitézre került a próbálkozás sora. Meghagyta, hogy ha rázza a kötelet, nehogy kihúzzák, hanem engedjék még gyorsabban lefelé.


Három napig ereszkedett lefelé Hársvitéz, amíg a kút fenekére ért. S hogy mit talált ott! Kígyók, szörnyek, háznyi nagy békák hemzsegtek egymás hegyén-hátán. Hársvitéz előrántotta a kardját, és mind megölte a rusnya hüllőket.
Miután így szépen megszabadult, a legidősebb sárkány udvarába indult.
Micsoda világ volt az! Más nap ragyogott ott, szebb a miénknél, a hold is fényesebb, s a kertek szebbek, virágzóbbak, mint az édenben. Amikor Hársvitéz a sárkány udvarába ért, megkereste a király leányát. A királylány, ahogy meglátta, így kiáltott fel:
– Mily szép, erős legény vagy, mégis megöl a gonosz sárkány, mihelyt megpillant.
– Hol van most a sárkány? – kérdezte Hársvitéz.
– Vadászni ment.
– S miről tudod meg, hogy hazafelé tart?
– Három mérföldről hazahajítja a buzogányát, s olyankor készen kell lenni az ebédnek.
Amint így beszélgettek, egyszer csak valami súlyos tárgy zuhant a kastély közelébe, mert kapu, ajtó, ablak megrezdült a nagy döndüléstől. A sárkány buzogánya volt. Hársvitéz felkapta, s nem három mérföldnyire, öt mérföldre hajította vissza.
Amikor a hatalmas buzogány a sárkány feje mellett süvített el, a füle hegyét is eltalálta, annyira el, hogy egy darabkát le is szakított belőle. Sarkantyúzni kezdte erre a lovát a sárkány, rettenetes dühvel vágtatott haza. Amikor a bejáratnál a rézhídra ért, a lova ijedten horkantgatni kezdett, és hegyezte a fülét, mintha farkast látna.
Megszólalt a sárkány:


– Kutyák egyék a húsodat, vén gebe! Mitől ijedezel? Nincs farkas a híd alatt, csak Hársvitéz bújt oda.
Erre kiugrott Hársvitéz a híd alól, és így szólt a sárkányhoz:
– Küzdjünk meg! Hogy akarod, karra vagy kardra?
A sárkány így felelt:
– Inkább karra. Birkózzunk, úgy igazságosabb.
Erre összeakaszkodott Hársvitéz a sárkánnyal! Előbb a sárkány csapta úgy földhöz őt, hogy derékig belesüppedt a talajba, de azután kiugrott Hársvitéz és úgy odateremtette a sárkányt, hogy nyakig a földbe került. Előrántotta a kardját, és levágta a sárkány fejét. Azután felült a sárkány lovára és bekocogott az udvarba.
Hogy örült a királylány, amikor a győztesen visszatérő vitézt megpillantotta! De Hársvitéz nem hagyott neki sok időt a lelkendezésre, nyomban megkérdezte:
– Mit csinált a sárkány a kastélyával, amikor elment valahová?
– Ezzel az ostorral, ami itt a szegen függ, hármat rittyentett, s a kastély két almává változott.
Fogta Hársvitéz is az ostort és hármat rittyentett vele. Amikor harmadszor csattant az ostor, a kastély két almává változott. Hársvitéz odaadta a királylánynak a két almát.
Miután így megszabadította a király legnagyobb lányát, Hársvitéz elment a középső sárkány udvarába, hasonlóképpen legyőzte azt is, és megszabadította a király középső lányát is.
Már csak az maradt hátra, hogy a király legkisebb lányát is megszabadítsa a legkisebb sárkány fogságából.
A középső s a nagyobb lány megszabadítása sem volt könnyű, de sokkal nehezebb feladat volt a legkisebb sárkánnyal elbánni, mert az, hiába volt a legkisebb, de a legerősebb volt a három közül.


Már csak addig, amíg a legkisebb sárkány kastélyáig jutott, addig is szörnyű kalandokon ment át. Egy erdőn kellett áthaladnia, ahol minden lépésre valamilyen szörnnyel kellett megküzdenie. De odaért valahogy. Amikor a legkisebb királylány megpillantotta, így szólt hozzá:
– Milyen derék, szép legény vagy, s az a gonosz sárkány mégis, hogy elpusztít!
– Hol van most a sárkány? – kérdezte Hársvitéz.
– Vadászni ment.
– S honnan tudod meg, hogy elindult hazafelé?
– Hét mérföldről hazahajítja a buzogányát, s akkor az ebédnek készen kell lennie.
Ahogy így beszélgetnek, rettenetes nagy döndülést hallanak, belerezzent a kastély minden eresztéke. A sárkány buzogánya volt. Hársvitéz felkapta és kilenc mérföldre hajította vissza. Ahogy a hatalmas buzogány a sárkány feje mellett elzúgott, tövestül leborotválta a sárkány fülét.
Amikor a vágtázva hazatérő sárkány a kastélybejárat aranyhídjára ért, felhorkant a lova, s visszahőkölt. A sárkány szitkozódni kezdett:
– Hollók szedjék ki a szemed, hitvány gebe! Mit ijedezel? A híd alatt csak Hársvitéz rejtőzködik.
Erre kiugrott Hársvitéz a híd alól, és így szólt:
– Küzdjünk meg! Hogy akarod, karra vagy kardra?
– Karra! – válaszolt a sárkány. – Birkózni becsületesebb.
Birkózni kezdtek. Küzdöttek reggeltől estig, estétől reggelig, de egyiknek sem sikerült legyőznie a másikat.
Mindketten nagyon éhesek, szomjasok voltak. A sárkány megpillantott egy varjút, és megszólította:


– Adj egy csöpp vizet, neked adom Hársvitéz holttestét.
Hársvitéz is szólt a varjúhoz:
– Adj innom, s neked adom a három sárkány holttestét, jóllakhat belőle egész nemzetséged.
A varjú ekkor egy tóhoz repült, vizet vett a csőrébe és Hársvitéz szájába csurgatta.
Erőre kapott a víztől Hársvitéz, megmarkolta a sárkányt és úgy odateremtette, hogy nyakig süppedt a földbe.
Azután előrántotta a kardját, és levágta a sárkány fejét.
A sárkány kastélyát két almává változtatta, és a legkisebb királylánynak ajándékozta. Ez a lány volt a legszebb a három közül, és Hársvitéz ki is nézte magának, gondolta, elveszi feleségül.
Elindult Hársvitéz a három királylánnyal a kút felé, amin keresztül az alsó világból a felsőbe lehetett jutni. Amikor a kút fenekéhez értek, Hársvitéz megrángatta a kötelet, és fentről is rángatással válaszoltak. Ez azt jelentette, hogy a kút szájánál várakozik Hársvitéz két kenyeres pajtása, Fagörbítő és Kőgyúró. A kötél végén egy ágyszerű alkalmatosság volt, akkora, hogy a három lány nyugodtan elfért rajta. Ráültette őket Hársvitéz és megrázta a kötelet. Hamarosan húzni kezdték fentről. Hársvitéz egyedül maradt.
Amikor Fagörbítő és Kőgyúró megpillantotta a három szép lányt, azt sem tudta, mit csináljon örömében. Csak nagy későn kaptak észbe, hogy ismét le kell engedni a kötelet, Hársvitéz után.
Kötéleresztés közben azonban eszükbe jutott, milyen jó volna megszabadulni Hársvitéztől. Meg is egyeztek gyorsan, hogy félig felhúzzák, aztán visszaejtik, hadd lelje halálát a kútban.
Hársvitéz is tartott attól, hogy valami ilyent eszelhetnek ki a cimborái, ezért nem ő ült a kötél végén függő alkalmatosságra, csak egy nagy követ helyezett rá, és megrángatta a kötelet. Emelkedni kezdett a kő, de egy idő múlva süvítve visszazuhant.


Hársvitéz ekképpen meggyőződött cimborái elvetemültségéről, és visszaindult az alsó világba, ahol oly sok hőstettet vitt véghez. Amint összevissza kóborolt, egyszer csak Hétrőfös udvarába tévedt, mert a kicsi emberke háza is ott volt lenn, a másik világban. Megörvendett neki az öreg, hiszen olyan jól tartotta egykor, hogy annak a lakomának nagyszerű ízeit nem tudta elfelejteni. Megkérdezte Hársvitézt, mi szél vitte arra.
Hársvitéz sorban minden elmesélt, hogyan győzte le a sárkányokat, s milyen fondorlattal akarta elpusztítani őt két kenyeres pajtása, és arra kérte Hétrőföst, hogy segítsen neki feljutni a mi világunkba.
– Senki sem segíthet rajtad, édes fiam – válaszolt kérésére Hétrőfös –, egyedül csak a legnagyobb sárkány erdejében élő nagy sasmadár. Az a sas minden évben tizenkét tojást tojik, de egy fiókát sem tud felnevelni, mert amíg élelemért megy, a sárkány a fészkéhez settenkedik, és megeszi a fiókákat. Ha sikerülne megölnöd azt a sárkányt is, a sas biztosan kisegítene a bajból.
Hétrőfös kioktatta Hársvitézt, hogyan viselkedjék, ha találkozik a sassal, azután búcsút vettek egymástól. Elváláskor még visszaszólt Hétrőfös:
– Rendesen viselkedtél velem, segítettem rajtad, de ha te is úgy tettél volna akkor, mint két cimborád, sohasem szabadultál volna innen.


Hársvitéz elment a legnagyobb sárkány erdejébe, és megtalálta a sas fészkét. Éppen akkor bukkant fel egy tengerszemből a sárkány, hogy megegye a sas fiait. Hársvitéz előrántotta kardját, és egyetlen csapással levágta a sárkány fejét; megszabadította a sasfiókákat. Örvendtek a fiókák.
– Ha anyánk meglát, örömében megesz. Gyorsan tollpihévé változtatták Hársvitézt, és a legkisebb fióka szárnya alá dugták.
Amikor a sas visszatért, és látta, hogy épségben megvan valamennyi fiókája, majd meghalt az örömtől.
– Ki szabadított meg, kedves gyermekeim?
– Egy szép, erős legény – válaszolták a sasfiúk.
– Merre ment?
– Kelet felé – válaszolták a fiókák.
A sas, szélnél sebesebben, kelet felé szárnyalt, hogy megtalálja fiai megmentőjét, de nyomára sem bukkant.
– Merre ment az a legény, kedves gyermekeim?
– Nyugat felé.
Nyugat felé is elröpült a sas, de ott sem találta meg a legényt.
Miután déli s északi irányban is kereste már a legényt, a fiókák így szóltak hozzá:
– Megmondjuk anyánk, hol az a legény, aki megmentett bennünket, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem eszed meg.
– Nem eszem meg, kedves fiókáim!
Ekkor a legkisebb sasfiú elővett szárnya alól egy kis tollpihét, és ledobta. Büszke, szép legénnyé változott, mihelyt földre ért, Hársvitéz volt az.
A sas örömében mégis lenyelte, de nyomban ki is köpte, és Hársvitéz, aki addig sem volt csúnya, ezerszer szebb lett, mint előbb.
– Mit kívánsz tőlem, szép dalia, jótetted jutalmául? – kérdezte a sas.
– Vigyél vissza a másik világba! – válaszolt Hársvitéz.
– Készülj fel az útra. Szerezz tizenkét hordó bort, és tizenkét sült ökröt; holnap indulunk.


Hársvitéz elment a legnagyobb sárkány birtokára, kivezetett az istállóból tizenkét ökröt, megsütötte; szerzett mellé tizenkét hordó bort is, és másnap reggel a sok elemózsiával feltelepedett a sas szárnyára.
Mentek, röpültek hegyek, völgyek és vizek fölött.
Valahányszor megéhezett a sas, Hársvitéz adott neki egy hordó bort, és egy sült ökröt.
Olyan sokáig repültek, hogy Hársvitéznek már csak egy pohárnyi bora volt az utolsó hordó alján; sült hús, egy fatat nem sok, de annyi sem maradt.
– Adj innom, s ennem – szólt a sas –, mert nem bírom már az éhséget és a szomjúságot.
– Csak egy pohár borunk maradt – válaszolt Hársvitéz.
– Adj húst, ahonnan tudsz, mert nem bírom tovább, s mindketten elpusztulunk!
Ekkor Hársvitéz kivágott a talpából egy darab húst, és megetette a sast.
Azóta homorú az ember talpa, az a darab hús hiányzik a lábujjaink s a sarkunk közül, amit Hársvitéz kivágott akkor.
– Jó az emberhús – mondta a sas –, ha előbb tudom, megettelek volna.
Röpültek, haladtak még egy ideig, aztán végre Hársvitéz megpillantotta az otthoni, ismerős világot.
Innen már gyalog folytatta útját Hársvitéz. Ment, addig ment, amíg annak a királynak az udvarába ért, akinek megmentette lányait. A nagyobb lányok férjhez mentek, egyik Fagörbítőhöz, másik Kőgyúróhoz, de a legkisebb lány, mert nem fogadott szót az apjának, és nem ment hozzá egy királyfihoz, Fagörbítő udvarába került cselédlánynak.
Amikor Hársvitéz a királynak elmondta kalandjait, s azt, hogyan csúfolták meg a barátságot Fagörbítő és Kőgyúró, nagyon mérges lett. Mindent elvett a két ravasz fickótól, egész királyságát Hársvitéznek adta, s a szép dalia ráadásul még a legkisebb királylány kezét is megkapta. Hétországra szóló lakodalmat csaptak, meghívták rá a Hársvitézt felnevelő öreganyót s öregapót is.
Hársvitéz lakodalmán én is táncoltam volna, ha akkor élek, mert akkorjában még nem tartották annyira távol a parasztot maguktól a földesurak, mint manapság.
Egy szamócán lovagoltam, s ahogy tudtam, úgy hazudtam.

Györgyjakab János fordítása

bevezető



olvasnijo@egyszervolt.hu Részletes keresés
© Neumann János Digitális Könyvtár © Copyright © Color Plus Kft