Mesék
Mesés Európa
Mondókák
Népdalok
Versek


 
 
Velünk élő népek meséi
Stojša és Mladen, a sárkánykirály

Forráskötet: A sárkányölő királyfi. Szerb népmesék Vuk Karadžić gyűjteményéből (válogatta, szerkesztette, a fordítást az eredetivel egybevetette: Jung Károly), Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1987.


Volt egyszer egy király, s volt három lánya. Úgy féltette őket, hogy ki se tehették a lábukat a palotából. Mikor eladó sorba kerültek, mégis el kellett engedje őket a körtáncba első ízben. Jóformán össze se fogództak, nagy forgószél kerekedett, és a három lányt elragadta.
Küldött a nekibúsult király hamarjában egész szolgahadat a szélrózsa minden irányába, de hiába tették tűvé az egész országot, sehogy se akadtak a királylányok nyomára. Mikor az utolsó szolga is lógó orral tért meg, a királynak bánatában megszakadt a szíve.
A királyné özvegye gyermeket várt. S hogy eljött az ideje, fiúgyereknek adott életet. Stojša lett a neve.
Felcseperedett a gyerkőc, olyan vitéz dalia lett belőle, hogy nem akadt hozzá fogható. Mikor a tizennyolcadikat betöltötte, özvegy édesanyja elé állt:
– Anyácskám, mondd meg, hogy lehet az, hogy nem szültél többet, hanem csak engemet?
Nagyot sóhajtott a királyné, könnyes lett a szeme, de nem volt bátorsága elárulni, hogy a fiúnak három szép nővére volna, ha a forgószél el nem viszi őket: nehogy egy szem fia fejébe vegye, hogy utánuk ered, s őt is elveszítse. Ám a fiút nem hagyta nyugton anyja szomorkodása, s nem tágított, addig kérlelte, mígnem a királyné kibökte, mi történt, elmondta sorjában, hogy volt három leányuk, három szép virágszál, de a forgószél felkapta őket, és senki se tudott a nyomukra jutni.
Stojšának ennyi is elég volt.


– Ne sírj, jó anyácskám! – ölelte magához. – Majd én visszahozom őket.
Anyja feljajdult, mintha kést forgattak volna szívében:
– Jaj nekem, jaj! A fiamat se látom többet!
Kérve kérte, ne vegye nyakába a világot, hisz lányai oly rég odavesztek, ki tudja, élnek-e még. De a fiú nem hajlott kérlelő szavára, csak annyit kérdezett:
– Mondd meg hamar, hol tartotta király apám jó fegyverét, s hol a harci ménje?
Anyja látván, hogy el nem tántoríthatja, mondta szépen: bújában a király elcsapta a lovát, s fegyverét a padlásra vetette. Stojša a padláson meg is találta apja rozsdás kardját, letörölte róla a port, megtisztította – fénylett a kard, mint újonnan. A ménesből kikereste apja harci ménjét, megcsutakolta, bekötötte a palota istállójába, s jól tartotta, úgyhogy a tüzes paripa, egy hónap se telt bele, újra pompás harci mén lett.
Útnak indult Stojša, csak azt kérte még a királynétól:
– Anyácskám, maradt-e bármi csecsebecse nővéreim után, melyről, hogyha isten segedelmével rájuk találnék, megtudhatnák, hogy az édesöccsük jött el értük?
Könnyek között mondta a királyné:
– Van hát, lelkem, hogyne volna: egy-egy keszkenő, melyet ők hímeztek.
Stojša eltette a három keszkenőt, megcsókolta anyja kezét, s lova hátán elindult a vakvilágba nővéreit megkeresni.
Amint így ment, mendegélt, nagy sokára egy város határába ért. Ott egy kút állt, vizet abból hordott a nép. Stojša jóízűt ivott a kút vizéből, s leheveredett egy fa hűvösébe, az egyik keszkenővel arcát letakarva, ne háborgassák szendergését a legyek.


Jött egy asszony vízért a kútra, s látta, hogy a kútnál, a fa hűvösében Stojša pihen. Látta Stojšát, látta a keszkenőt, s a lélegzete is elakadt; miközben telt a korsó, le nem tudta venni róla a szemét, és amikor tele lett, se té, se tova, akkor is csak bámulta megbabonázva. Stojša figyelmes lett rá, és megkérdezte:
– Hát te, nénémasszony, min akadtál úgy fenn? Vagy régóta nem láttál férfiembert, vagy valami ismerős ötlött a szemedbe.
S felelt az asszony:
– Az a keszkenő ott az arcodon, öcsém, a két kezem munkája. Talpra szökkent Stojša, s kifaggatta, honnan, merről való; és a válasz az volt: királyleány, mondta a várost is, ahonnan őt két kishúgával forgószél kapta fel. Hallván Stojša, mint volt, felfedte kilétét:
– Öcséd vagyok, biz' én! Nem tudod-e, néném, hogy anyád terhes volt, mikor az a szél jött?
Tudta nénje, tudta, s máris nyakán csüngött sírva-panaszkodva:
– Édes öcsém, jaj, jaj, mi három nővérek sárkányarák lettünk. Egy-egy sárkányfivér vitt el feleségnek kit-kit jó anyánktól. Vezette is mindjárt öccsét a királylány be a sárkánypalotába, ott megvendégelte; s szürkületkor rászólt:
– Öcsém, mindjárt itt lesz, dúlva-fúlva jön már sárkány uram, s tüzet okád. Meg ne égessen a tüze, gyere, elbújtatlak!
Hanem Stojša csak annyit kérdezett:
– Azt mondd inkább, néném, mi a vacsorája!


Nénje vezette hát át az ebédlőbe, s Stojša lát ott a nyárson ökröt, kemence kenyeret, bort is egy akóval. – Ez a vacsorája – mondaná az asszony; s mire kimondaná, Stojša nekilátott, megette, megitta. S nyújtózkodott egyet: – Kár, hogy oly kevés volt!
Mikor Stojša megvacsorázott, így szólt a nővére:
– Az én sárkány uram mindjárt behajítja a kapun az első határból a buzogányát, azzal jelzi közeledtét.
Alighogy kimondta, süvít a buzogány. Stojša gyorsan-frissen kifutott elébe, röptében elkapta, s visszalódította a második határba. Ámult is a sárkány: ugyan kiben lakozhat még ennyi erő? Visszaballagott a buzogányért. A palota előtt várt rá felesége. Rá is dörrent mindjárt:
– Hát odabent ki van?
– Csak az édesöcsém.
– Mi szél hozta?
– Látni kívánt.
Felfortyant erre a sárkány:
– Dehogy látni, haza akar vinni!
Hallotta odabenn Stojša e beszédet, előlépett. A sárkány mindjárt nekirontott, Stojša is nekigyürkőzött, birokra keltek. Egyszer aztán Stojšának sikerült letepernie a sárkányt, leteperte, és így szólt:
– Most mihez kezdesz?
– Ha én lennék fölül, ahogyan te – lihegte a sárkány –, bizony, tudnám!
– No, én azt veled mégse teszem – mondta Stojša, és a sárkányt elengedte.
Így hát az is látta, kivel van dolga, s palotáját kitárta előtte, hétnapos vigalmat csapott a tiszteletére. Hogy eltelt a hét nap, Stojša a másik két sárkány sógora felől kérdezte vendéglátóját. Az útba igazította, merre leli, mely városban a középső tüzes sárkányt s palotáját, ott aztán majd a harmadikat is megtudakolhatja.


Stojša hát elbúcsúzott legidősebb nővérétől és sárkány sógorától, s illőn feltarisznyázva a középső sárkányhoz indult. Ment, mendegélt, mígnem egy város határába ért. Ott egy kút állt, vizet abból hordott a nép. Stojša jóízűt ivott a kút vizéből, s leheveredett egy fa hűvösébe, a második keszkenővel az arcát letakarva, ne háborgassák szendergését a legyek.
Darab idő múltán jött egy asszony vízért a kútra. Látta Stojšát, látta a keszkenőt, s a lélegzete is elakadt; miközben telt a korsó, le nem tudta venni róla a szemét, és amikor tele lett, se té, se tova, akkor is csak bámulta megbabonázva. Stojša figyelmes lett rá, és megkérdezte:
– Hát te, nénémasszony, min akadtál úgy fenn? Vagy rég volt, hogy láttál férfiembert, vagy valami ismerős ötlött a szemedbe.
S felelt az asszony:
– Az a keszkenő ott, öcsém, az arcodon, két kezem munkája. Talpra szökkent Stojša, felfedte kilétét, azt is elsorolta, hogyan találta meg nővérüket. Leste szavát nénje, s máris nyakán csüngött, sírva-panaszkodva. Vezette aztán sárkánypalotába, ott megvendégelte; s szürkületkor rászólt:
– Öcsém, mindjárt itt lesz, dúlva-fúlva jön már sárkány uram, s tüzet okád. Meg ne égessen a tüze, gyere, elbújtatlak!
Bezzeg Stojša azt kérdezte:
– Azt mondd inkább, néném, mi a vacsorája!


Nénje vezette hát át az ebédlőbe, s lát ott Stojša egy pár ökröt nyárson, két kemence kenyeret, bort meg két akóval.
– Ez a vacsorája – mondaná az asszony; de mire kimondta, Stojša nekilátott, megette, megitta. S nyújtózkodott egyet: – Kár, hogy oly kevés volt!
Mikor Stojša végzett, így szólt a nővére:
– Mindjárt ide zúdul a buzogány a második határból, sárkány uram jelzi jöttét.
Alighogy kimondta, süvít a buzogány. Stojša gyorsan-frissen kifutott elébe, röptében elkapta, s visszalódította a harmadik határba. Ámult is a sárkány: ugyan kiben lakozhat még ennyi erő? Kénytelen-kelletlen visszaballagott hát a buzogányáért.
A palota előtt várta felesége. Rá is dörrent mindjárt:
– Hát odabent ki van?
– Csak az édesöcsém.
– Mi szél hozta?
– Látni kívánt.
Felfortyant erre a sárkány:
– Dehogy látni, haza akar vinni!
Hallotta odabenn Stojša e beszédet, s előlépett. A sárkány mindjárt nekirontott, Stojša is nekigyürkőzött, s birokra keltek. Egyszer aztán Stojša földhöz szögezte a sárkányt, s így szólt hozzá:
– Most mihez kezdesz?
– Ha én lennék fölül, ahogyan te – lihegte a sárkány –, bizony, tudnám!
– No, én azt veled mégse teszem! – mondta Stojša, azzal elengedte.
Láthatta a sárkány, hogy kivel van dolga, s palotáját kitárta előtte, hét napos vigalmat csapott a tiszteletére. Hogy eltelt a hét nap, Stojša a harmadik sárkány sógora felől kérdezte vendéglátóját. Az útba igazította.


Stojša hát elbúcsúzott középső nővérétől és sárkány sógorától, s folytatta útját.
Ment, mendegélt, s nagy sokára megint egy város határába ért. Ott is egy kút állt, abból hordott vizet a nép. Stojša jóízűt ivott a kút vizéből, s leheveredett egy fa hűvösébe, arcát a harmadik keszkenővel letakarva, ne háborgassák nyugalmát a legyek.
Kisvártatva ehol egy asszony, vízért jött a kútra. Látta Stojšát, látta a keszkenőt, a lélegzete is elakadt; miközben telt a korsó, le nem tudta venni róla a szemét, és amikor tele lett, se té, se tova, akkor is csak bámulta megbabonázva.
– Hát te, nénémasszony, min akadtál így fenn? Vagy régóta nem láttál férfiembert, vagy valami ismerős ötlött a szemedbe.
S felelt az asszony:
– Az a keszkenő ott, az arcodon, öcsém, két kezem munkája.
Talpra szökent Stojša, felfedte kilétét, s elmondta, hogy mindkét nővérüket látta. Leste szavát nénje, s máris nyakán csüngött sírva-panaszkodva. Vezette aztán be a palotába, ott megvendégelte; de szürkületkor rászólt:
– Vigyázz, mindjárt itt lesz, dúlva-fúlva jön már sárkány uram, s tüzet okád. Meg ne égessen a tüze, gyere, elbújtatlak!
Stojša erre csak azt kérdezte:
– Azt mondd inkább, néném, hogy mi a vacsorája?


Nénje vezette hát az ebédlőbe, s lát ott Stojša három ökröt nyárson, három kemence kenyeret, s bort három akóval.
– Ez a vacsorája – mondaná az asszony; de mire kimondta, Stojša nekilátott, megette, megitta. S nyújtózkodott egyet:
– Kár, hogy olyan kevés volt!
Mikor Stojša végzett, így szólt a nővére:
– Tüstént iderepül a buzogány a harmadik határból, jelzi sárkány uram jöttét.
Alighogy kimondta, süvít a buzogány. Stojša gyorsan-frissen kifutott elébe, röptében elkapta, s visszalódította a negyedik határba. Ámult is a sárkány: ugyan kiben lakozhat még ennyi erő? Kénytelen kelletlen visszaballagott hát a buzogányáért. A palota előtt várta a felesége. Rá is dörrent mindjárt:
– Hát odabenn ki van?
– Csak az édesöcsém.
– Mi szél hozta?
– Látni kívánt.
Felfortyant erre a sárkány:
– Dehogy látni, haza akar vinni!
Hallotta odabenn Stojša a beszédet, s előlépett. A sárkány mindjárt nekirontott, Stojša is nekigyürkőzött, s birokra keltek. Egyszer aztán Stojša leteperte a sárkányt, a földhöz szögezte, s így szólt hozzá:
– Most mihez kezdesz?
– Ha én lennék fölül, mint te – lihegte a sárkány –, bizony, tudnám!
– No, én azt veled mégse teszem – mondta Stojša, azzal elengedte.
Láthatta a sárkány, hogy kivel van dolga, s palotáját kitárta előtte, hétnapos vigalmat csapott a tiszteletére.


Egyik napon csatangolás közben Stojša egy barlangot látott; a barlang szájából mély üreg nyúlt a föld alá. Megkérdezte sárkány sógorától:
– Hát ez meg mi légyen? Nem bántja a szemed ez a csúfság? Be lehetne tömni.
– Haj, öcsémuram, mondani is szégyen! Sárkánykirály tanyázik erre, s dacol velünk. Most is nemsokára meg kellene mérkőznünk. De ahányszor eddig előtámadt, elpáholt hármónkat. Ide behúzódunk, úgy ússzuk meg a bajt.
– Nohát, sógor – mondta Stojša –, támadt egy ötletem. Amíg itt hetelek, megtáncoltathatnánk három sárkány sógor meg én!
– Nem lehet azt, öcsém. Szabott ideje van a viadalunknak.
Látta Stojša, hogy a sárkány sógoroknak inukba szállt a bátorságuk. Fogta magát, elindult egymaga a sárkánykirályt előtalálni. Addig keresett, kutatott utána, mígnem egyszer odaért a palotához. Annak a hegyében állni látott egy nyulat. Kérdezte az udvari néptől, mit keres ott az a nyúl.
– Ha valaki onnan le tudná szedni azt, a nyúl nyulat ölne, meg is nyúzná magát, fel is aprítódna, tűzhelyre felmenne, magától megfőne. Csakhogy ahhoz senkinek sincs mersze.
Több se kellett Stojšának, lován felrúgtatott, levette a nyulat. S a nyúl tényleg nyakát szegte, meg is nyúzta magát, fel is aprítódott, felment a tűzhelyre. Stojša pedig ott a sárkánykirály udvarában ledőlt az árnyékba. Az udvar népe rémüldözve nézte:
– Szaladj, vitéz, amerre, visz a lábad! Itt ne érjen ez a sárkánykirály, mert ha itt ér, rossz véget érsz!
– Nem félek én a királyotoktól – mondta Stojša. – Jöjjön, ha mer, és lakjon jól a nyúlból.


Alighogy kimondta, megjelent a sárkány. Mindjárt látta, nincs a nyúl a helyén, s ráförmedt az udvaroncokra:
– Ki tette ezt?
– Egy vitéz járt erre – lapítottak –, az vette le, most is itt hűsöl, nem messze.
– Mondjátok meg neki tüstént – üzente a sárkány –, takarodjon innen, mert ha a szemem elé kerül, összetöröm minden csontját.
Szaladtak az udvaroncok, mondták Stojšának, mit üzen a sárkány. Stojša visszavágott:
– Én meg azt üzenem, hogyha nyúlra fáj a foga, álljon ki velem birokra!
Mikor a sárkány ezt meghallotta, horkantott egyet, s tüzet okádva nekirontott. Stojša készen várta, összekapaszkodtak. De mindhiába, egyikük sem tudta a másikat leteperni.
Végül azt kérdezte Stojša a sárkánytól:
– Mi a neved, komám?
A sárkány felelte:
– Mladen vagyok.
Stojša erre így szólt:
– No hát, én is afféle volnék: a legkisebb.
Így hát elengedték egymást, s testvérbarátságot kötöttek. Kemény esküvéssel megfogadták, hogy úgy fognak élni, mint kenyeres pajtások.
Egy idő múltán azt mondja Stojša a sárkánynak:
– Én amondó vagyok, szabott idő előtt elláthatnánk a baját annak a három gyáva nyúlnak!


Nyomban Stojša kezébe csapott a sárkány, s elindultak a három sárkányfivér ellen. Azok, hallván, hogy Stojša a sárkánykirállyal szövetkezett, testvérbarátságot kötött vele, és ellenük indult, nagy ijedelmükben hadat toboroztak, s irdatlan sereggel állták el útjukat. De a sereg nem állt meg kettejük előtt: mind fűbe harapott, és aki nem, szerteszaladt. Csak a három sárkány húzódott be az irdatlan üregbe.
Stojša meg kenyeres pajtása akkor szalmát hozott, betömték a lyukba, s alája gyújtottak. Bennégett a tűzben mind a három sárkány.
Stojša aztán összeszedte mind a kincset a három sárkánypalotából, s három nővérével hazaindult. Sárkánytestvérének maradt három sárkányország, s palotából három.
Ők pedig szerencsésen hazatértek öreg anyjukhoz. A királyné Stojšára hagyta birodalmát, s benne országolt Stojša, míg csak meg nem halt.

Bognár Antal fordítása

bevezető



olvasnijo@egyszervolt.hu Részletes keresés
© Neumann János Digitális Könyvtár © Copyright © Color Plus Kft